A pokol tornáca Mae Hong Son barlangjaiban

Nem emlékszem a vendégház nevére. De olcsó volt, az étel jó, a zuhanyzók kint voltak, volt egy matrac a földön. A terveket a hagyományos teak asztalnál olyan hátizsákos turisták kovácsolják, akik azonnal a „barátok” lesznek. German Kathy, egy tapasztalt ázsiai utazó szerint jó dolog barlangtúrát csinálni. Biztosan tapasztaltad ezt egyszer – mondja meggyőződéssel. Azonnal végem van.

Néhány évvel a századforduló után. Visszatértem egy hátizsákos utazásra Thaiföldön. Másodszor pedig Chiang Maiban utazni onnan Mae Hong Son városába a burmai határ felé. A busz nyolc órát utazik a hajtűkanyarokkal teli erdőn keresztül. Egy propeller repülőgép húsz perc alatt átemel egy erdős hegyen. Luxus, amit megengedhetek magamnak.

Szédülés

Másnap merev háttal, másnaposan és egy reggeli után pirított szendvicset lekvárral, egy pohár gyümölcslével és egy bögre rossz kávéval, dal taew minket, egy ötfős csoportot, valahova a semmibe. „Látogatni a barlangokat”, ahogy az utazási iroda hirdette. Két idegenvezető, férfi és nő kísér minket. Gyér angolul mesélnek a környék sok barlangjáról. Senki sem hallgat. Khaki színű blúz van rajtam, alatta világos cipzáros nadrág, a lábamon pedig Teva szandál. Végig-végig én vagyok a hátizsákos utazó. És a legrosszabb: elfelejtettem, hogy a magasságtól való félelem mellett egyensúlyzavarom van, és éjszakavak vagyok.

Folyosós rendszer

A májusi hőség beáll, amikor egy óra múlva kiszállunk a járműből. – Barlangi menő – mondja az idegenvezető. Egy tátongó sötét lyuk vigyorog ránk. Széles, zöld, sima lépcsőkön ereszkedünk le a föld belsejébe. És azonnal rossz irányba megy. Az alkalmatlan szandálom megcsúszik a mohán, és a keskeny folyosó oldalfalának támaszkodom, hogy támaszt kapjak. Csúszva és káromkodva lecsúszok, néhányszor majdnem elesek. A nappali fény lassan eltűnik. Elhullott rovarokkal teli piszkos lámpák lógnak a sétaútvonalon, amelyek csak halvány fényként szolgálnak. És máris sajnálom. Annyira, mint amikor egy emelkedő hőlégballonban voltam, mielőtt az elérte volna a fák tetejét. Azonban nincs visszaút. A kocsi a folyosórendszer másik oldalán vár ránk. Riasztóak az érzékszerveim, remegnek a lábaim, és már teljesen el vagyok tévedve.

A barlangok a lelkemet akarják

A facilitátor, aki kézi lámpát cipel, megkérdezi: „Jól vagy?” – Igen – hazudok, és egy gyengén megvilágított folyosóra nézek. Az ösvénytől balra és jobbra meredeken megy le, csak egy vastag kötél választ el minket élettől és haláltól. Egyik oldalról a másikra lendülök. Kathy később elmeséli, hogy látta a félelmet a szememben, ahogy verejtékcsíkok futottak végig az arcomon. Összehúzom magam, és görcsösen felegyenesedem. Nem baj, szerintem. De az eufória rövid életű. Hirtelen egyfajta kötéllépcsőn kell felmásznunk, hogy elérjünk egy hidat. A térdem megroggyan, ahogy megteszem az első lépéseket, és a kötelek lötyögni kezdenek. Útitársaim boldogan másznak fel, és nem zavarja őket semmi. A thai házaspár biztat, mögém másznak és finoman felnyomnak. A barlangok Mae Hong Son akar lelkem a hitem.

A pokol portálja

Ez egy utazás, amelyet a pokol portájaként élek meg. A brosúra szerint a hídról csodálatos kilátás nyílik a barlangra. Nem látok semmit és félek. Bizonytalanul a lábamon állok középen. Aztán lemegy egy másik csúszós lépcsőn, és be a folyosóra, ki a folyosóról. Minden kanyar mögött az agónia végét várom. És úgy tűnik, egyre jobban berúgok. Bennem minden készenlétben van. A blúzom beakad a hátamba, vízcseppek szivárognak a homlokomon keresztül a szemüregekbe, és le akarok feküdni, és soha többé nem kelek fel.

Halálközeli élmény

A nő megfogja a karomat, és megnyugtatóan beszél hozzám. Egy üveg vizet tesz a számhoz, és nem engedi el. Keze a felkaromba markol. – Te iszol, igaz? A túra mászással kevesebb mint fél órát vesz igénybe. De számomra ez egy vég nélküli utazás. Minden irányba kacsázok, le akarok feküdni, és soha többé nem kelek fel. A kalauzpár arca aggódik, pillantásokat váltanak. Úgy tűnik, nincs vége.

Kavicsos part

De aztán hirtelen világosság van, a nap kisüt az alagút végén. Egy tengerpartot látok magam előtt, ahol élvezem a naplementét, amibe beleolvadok. Mint egy halálközeli élmény. Látom a kopott kijáratot, ahol a nap még zöldebbé teszi a zöldet. Hirtelen ismét egyenesen sétálok, minden félelem eltűnik, és egyszer csak kint van egy kavicsos part, kifelé kanyarog a patak. Leborulok, potyognak a könnyeim, és megfogadom, hogy soha, soha többé nem lépek be egy barlangba. Az adrenalinom a forrásponton van. „És most van egy második” – mutat rá az idegenvezető. Rám néz, meghátrál, mosolyog és megnyugtató mozdulatot tesz. – Tíz perc múlva találkozunk, igaz?

Nedves arc

Elnyúlok a kavicson. Megnyugtató nyugalom fog el. Kiugranak az érzelmek. Kiabálok: „Igen, ezt bizonyára tapasztaltad egyszer.” A kocsiban hátul Kathy simogatja a hátam. – Wie geht es nun? A vállára hajtottam a fejem, miközben elengedem a képeket. Megcsókol a nedves arcomon. Még hosszú út áll előttem.