"A mi tanárunk, prédikáció" Maitri Limpichat novellája 

Mandzsettás a wc-ben, a portásnál, két bot között. 1958-ban a tanár utánament. A spanyol szalmával…

1958-ban abba az iskolába jártam, ahol Sermon tanárnő volt az igazgató. Sermon tanár középkorú férfi volt és egyedülálló. Ezért volt sok ideje az iskolára. Jóval az órák kezdete előtt ott volt, és utolsóként hagyta el az iskolát. Az iskola volt a második otthona.

Az iskolában mindenre voltak szabályok. Például: minden tanulónak az előírt iskolai egyenruhát kellett viselnie. A legkisebb eltérés esetén hazaküldtek, és aznapra felfüggesztették. 

A frizura is precízen volt elrendezve. A szőrszálak nem lehettek 4 centiméternél hosszabbak. Aki ezt nem tartotta be, annak egy kiváló fodrász, maga Sermon tanárnő adott egy egészen különleges frizurát. Ő volt a szakértő ezen a területen, és legfeljebb 5 percig tartott. Desszertként kapsz pár pofont a fenekére…. 

Azok, akik hajkrémet használtak a haj formájának megőrzésére, extrát kaptak Prédikáció tanártól: zúzott krétát kapott a quiffjére, hogy az ragyogni kezdett. Ennek a diáknak egész nap nem moshatott hajat, és úgy büntették, hogy megmutatta a haját a többi diáknak.

De nemcsak az egyes tanulók megjelenését rendezték; az iskola egyéb apróságokat is előírt. Aki későn érkezett az órára, annak az iskolaudvaron a zászlórúdhoz kellett állnia és elénekelnie a Himnuszt. Ha dallamon kívül, vagy túl halkan énekelt, annyiszor kellett megismételnie, amíg a tanár úr meg nem elégedett.

Az óraközi rövid szünetben senkit nem engedtek be az iskola étkezdéjébe. Csak az osztályteremben kész vizet szabad inni, de szépen sorba kellett állni. Az ebédszünetben tilos volt elhagyni az iskolát. A közelben lakó diákok külön engedéllyel mehetnek haza az iskolából enni, de szüleiknek meg kellett erősíteniük, hogy valóban hazajöttek…

Az illetlen nyelvet használóknak 25 sátángot kellett fizetni minden rossz szóért, és tilos volt nyelvjárást beszélni az órán. Diákként, ha valahol találkozott a prédikátor tanárral, oda kellett figyelnie.

De a dohányzás….

Az iskolában szigorúan tilos volt dohányozni. Preek úr nagyon fontosnak tartotta, hogy betartsák ezt a tilalmat. Ha rajtakapott valakit, aki dohányzik, vagy meghallotta, hogy valaki dohányzott, és ezt bizonyítani tudta, a diákot megverték, majd hazaküldték. Az igazgató minden iskolai értekezleten megismételte: "A diákok még nem tudnak pénzt keresni, ezért nem dohányozhatnak." Ezt egy hosszú szöveg követte a dohányzás káros természetéről. A prédikátor tanár ezt nyugodtan mondhatta, mert nemdohányzó volt.

Elnyomva éreztem magam ebben az iskolában. Szívesen váltottam volna iskolát, de apám süket fülekre talált. Úgy érezte, ez pont jó egy olyan fiúnak, mint én. – De én diák vagyok, és nem fogoly, ezért nincs szükségem ilyen súlyos büntetésekre az iskolából – válaszoltam apámnak.

– Nagyon figyelnek rád, hogy később jó emberré válj – mondta apám. - De ez nem tetszik - válaszoltam dühösen. – Emiatt nem kell haragudnotok, mert minden tanár tudja, hogy nektek, diákoknak nem tetszik ez a nevelés. De biztos vagyok benne, hogy a tanárnak jó oka van rá. Általában nincs semmi baj apámmal, de mégis elkövet egy hibát: mindig a prédikációt választja. 

Az iskolai szabályokkal élhettünk, de a dohányzási tilalmat nem akartuk betartani. Osztálytársaimmal abban a korban voltunk, amikor szükségünk volt a napi ellenőrzésre. Azok számára, akik egyszer dohányoztak, a cigarettának varázslatos vonzereje van. Újra és újra késztetést kap a dohányzásra. 

A rövid szünetben, a hosszú szünetben és az ebéd után összezsúfolódtunk a WC-kben, hogy titokban cigizzünk. Röviddel a következő lecke előtt még néhányszor erősen beszívta a tüdejét, hogy először ne érezze magát cigi után. Úgy tűnt, a WC-ket a mi csínytevéseink miatt építették: külön voltak az iskola épületétől, a tanári nappali pedig messze volt. Elöl bokrok voltak. Éppen ezért ez volt az ideális hely a békés kikapcsolódásra.

Annak ellenére, hogy ott nem lehet elkapni minket, Sermon tanárnő mégis ott fogott minket. Látta, hogy cigarettafüst száll fel a WC-kből, és azt hitte, tűz van. Így elkapott minket. Most már mindannyian megismerkedhettünk a spanyol szalmájával, és ez azt eredményezte, hogy nem dohányoztunk a WC-ben.

Tehát keresnünk kellett egy másik dohányzóhelyet. Végül a gondnok házában találtuk meg. Az iskola területének egy távoli részén található. De a portás püfölni drága dolog volt, mert a hallgatásáért cigarettával kellett fizetni. Ezeket a többletköltségeket szívesen beépítettük abba a vágyunkba, hogy továbbra is elszívhassuk a cigarettánkat. Ez a „pusztulás helye” egy ideig megvédett minket a tanító kezétől. „Melyik felnőtt olyan okos, mint mi, fiúk” – gondoltam büszkén.

Addig a napig…..

Szokás szerint elmentünk a portáshoz cigizni, és amikor megszólalt a csengő, elégedetten mentünk az órára. De mielőtt elkezdődött volna az óra, rémületünkre Sermon tanárnő bejött az osztályterembe. Megdöbbentünk, mert ezen az órán valójában más tanárunk volt. Mr. Sermon körülnézett, és így szólt: – Mindenki tegye a kezét az asztalra.

Azt tettük, amit mondott, és egymásra néztünk, nem értve. A tanár sorról sorra járt, megszagolta minden diák kezeit. Ennek a kutatásnak az eredménye az volt, hogy mi, dohányosok, kitettük magunkat, mert sajnos a cigarettaszag sokáig megmaradt a kezében.

Miközben minket a spanyol szalma csapott le, lemondóan azt mondta: – Ugye nem akarsz jó emberek lenni? Nem akarod látni, hogy jót akarok neked? Sajnálom, hogy ilyen keményen megbüntettelek. Nagyon remélem, hogy a jövőben nem kell ilyen intézkedéseket tennem.

Szórakoztatónak tűnt Prédikátor tanár úr, hogy ilyen aljas módon tanított nekünk valamit, mert utána egyre gyakrabban jött be az osztályba a szagvizsgára. Aztán az egyik, majd a másik osztály. Különös tekintettel volt az idősebb diákokra. Sokunk annyira megijedt, hogy leszokott a dohányzásról. Ennek ellenére a dohányzó csoport viszonylag nagy volt.

Néhány nappal később Sermon tanárnő ismét megjelent az osztályunkban a szaglási tesztjén. Bár tudtuk, hogy aznap eljön, nem féltünk, mert megtaláltuk a gyógymódot. Két rúd fa között szívtuk el a cigit, nehogy az ujjakra tapadjon a szag. Az osztályterembe való belépés előtt szappannal alaposan kezet mostunk. Milyen jó orrunk tudna most kapni…

Prédikáció tanár úr egyik székről a másikra szállt, hogy megszagolja a kezünket. Amikor túl volt a felénél, elégedettnek tűnt, mert még nem érzett semmit. Nevetve mondta, és folytatta a szagpróbát: "Örülök neked, hogy végre megszabadultál a dohányzástól!" Nevetnünk kellett rajta belül.

Most Manum, a szuperdohányosunk asztalához érkezett. Megfogta a kezét, és nagyon óvatosan megszagolta. Amikor az orra hozzáért az ujjához, hátrarántotta a fejét, és az osztály elé vonszolta Manumot. Fogta a spanyol szalmáját, és dühösen csépelte szegény fiút. Manum állt ott, összeszorított állkapcsával, és úgy tett, mintha nem érezne semmit. Mr. Sermon addig rúgta, amíg ő maga is kifulladt. Aztán kikergette Manumot az osztályteremből.

Csodálkoztunk, hogy Manumot hogyan lehet elkapni, mert bárhová fordulhatott. De most nem kérdezhettünk tőle semmit. Amikor Sermon tanár mindenkit megvizsgált, kiment a szobából, és Manum félénken mosolyogva bejött. Mi nála. – Hogyan lehetséges, hogy az ujjai még mindig cigaretta szaga van?

– Nem cigarettafüst volt – válaszolta. – Akkor miért kaptál annyi verést? – Mi mást tehetne Mr. Sermon? Kutyakakkal kentem az ujjam!

Forrás: Kurzgeschichten aus Thaiföld. Fordítás és szerkesztés Erik Kuijpers. Szerző: Maitri Limpichat (1942, ไมตรี ลิมปิชาติ). Ez a történet 1975-ből való és lerövidítve.