adrenalin. Sok adrenalin. Ez adta az első pillantást Chiang Mai-ra. Arra a pillanatra kellett gondolnom, amikor New Yorkban voltam az RTL Híradónál, két héttel szeptember 9. után, az ikertornyok elleni támadást. 11. Aztán egy hotelszobában is ugráltam a forgalomtól, a szirénáktól és az utcai élettől, ami egy pillanatra sem szűnt meg.
Oké, Chiang Mai sokszorosan kisebb, de a gazdasági tevékenység, a 24 órás mikrogazdaság, a forgalom és a szagok köre megvan a metropolisz varázsa.
Egyik éjjel nem tudtam aludni a sok adrenalin miatt, ezért úgy döntöttem, hogy kimegyek az utcára. Fényképezőgépemmel, hogy felfedezzem Chiang Mai éjszakai életét.
Ha kell, behódol a helyi whiskynek, mindezt az oknyomozó újságírás keretében. Mert hogyan lehet jobban és őszintébben beszámolni a helyi lakosságba keveredve?
Hamarosan találkoztam egy csapat kemény italozóval, akik telhetetlenek voltak, és akiket az ital jellemez. Hamar világos lett, és ami a legjobban megdöbbentett, az az volt, hogy a megrögzötteket egy csapat kóbor kutya kísérte. Nem mintha bárki is odafigyelt volna az állatokra, de a kóbor kutyák jelensége attól a pillanattól kezdve nem engedett el. Tulajdonképpen már majdnem öt hónapja akadályt jelentenek az úton, buzgón keresik a borjamat, és falkában barangolnak a városban. Főleg éjszaka.
Két héttel ezelőtt Koh Phanganon voltam egy rövid nyaralásra. Egy gyönyörű sziget, a Telihold bulikon kívül pedig a béke oázisa. Béreltem egy robogót, és hamarosan találkoztam a rettegett négylábú baráttal. A kutyák szó szerint az út közepén feküdtek, forrtak, a forró aszfaltra ragaszkodtak, és lehetetlen volt megmozdulni. Szinte bekábította a ragyogó nap, láttam őket az úton toporogni, még ahhoz is lusták, hogy megtámadják a rémült farangot. Csak amikor távoli helyekre, egy ház közelébe érkezett, kockáztatta, hogy egyszerre négyen ül a motorja mögé. Aztán lábak voltak felfelé és gáz volt.
Hogyan látna egy átlagos thai ember ezt a kutyaerőszakot, gondoltam. Mi, nyugatiak, hajlamosak vagyunk dédelgetni mindent, aminek amúgy is csak négy lába van. Itt különösen a kutyákhoz való egészen más hozzáállást láthatunk. A Bangkok Postban találkoztam egy cikkel Pacsról, a Phangan Animal Care for Strays-ről. Egy önkéntes szervezet, amely tizenkét éve foglalkozik Koh Phangan kutyák feltérképezésével, sterilizálásával és szükség esetén gondozásával.
A nemesi klub igazgatója becsapta az újságba, hogy a thaiak teljesen őrültnek találják a pacsi önkénteseket, akik ennyire odafigyelnek valami apróságra, mint egy kóbor kutyára. A thaiföldet azzal a gondolattal nevelték, hogy egy utcai kutya csak nyomort okoz. Az állatok iránti szeretet vagy odafigyelés nem jöhet szóba. Éles ellentétben azzal, hogy otthon kényeztetik a saját macskáikat és kutyáikat, mert a thaiak tapasztalataim szerint szeretettel bánnak vele.
Most, hogy több mint négy hónapja itt vagyok, az utcakutya ivótársam lett. Ha este kint vagyok, vagy későn érek haza, mindig elkísér egy ismeretlen haver, aki egy légynek sem ártana. Elég egy kis odafigyelés, és néha olyan gyorsan kialakul egy kötelék, hogy néha leesek az ajtóban.
Nem, az új barátom nem mehet be. semmiképpen! A thai biztonságiak erőszakosan kidobták a fejével és a seggével, és alaposan megmosták a kezét.
Ton Lankreijer emlékére, 26. október 2016-án, 61 éves korában elhunyt.